Az a jó a sürgős dolgokban, hogy ha elég sokáig vársz, már nem lesznek sürgősek. Ez az idézet nem a halogatás ikonikus alakjától, Pató Pál úrtól származik, hanem Amos Tversky kognitív pszichológustól, aki Daniel Kahnemannal közösen kidolgozta az ember irracionális gazdasági döntéseit magyarázó kilátáselméletet (és amiért Kahnemann 2002-ben Nobel-díjat is kapott). A mondat persze vicces, de közben azért elgondolkodtató, hogy az emberi döntéshozatal komoly kutatója ilyen pozitív kontextusban nyilatkozik a halogatásról, amit amúgy nehéz lenne nem a gyengeségek közé sorolni.
Mindenesetre alighanem minden notórius halogatónak volt már olyan tapasztalata, amikor a mások – és talán önmaga által is – kritizált várakozás kifizetődött. Hiszen a dolgok egyetlen lépés megtétele nélkül is jóra fordultak, sőt a gyors cselekvés pont, hogy rosszabb eredményre vezetett volna. És éppen az ilyen esetek adnak visszaigazolást a halogatónak: ha még sosem jártunk igazán pórul – de legalábbis nem többször, mint ahányszor úgy éreztük, jobban alakultak a dolgok a döntés/cselekedet elodázásával –, akkor mégis miért kellene változtatni ebbéli szokásunkon?
A halogatás mindig teher
Nos leginkább azért, mert a halogatás valójában teher. Leszámítva azon keveseket, akik valóban lazán képesek elodázni dolgokat, hogy aztán meg is feledkezzenek róluk, a halogató fejében állandóan ott ketyegnek a halasztgatott feladatok és lezáratlan ügyek, tulajdonképpen egy folyamatos nyomást helyezve rá. Ahhoz hasonlít ez a helyzet, amikor a reggeli ébresztő megszólalást követően még jó félóráig ötpercenként nyomkodjuk a szundi gombot, aminek csak az lesz az eredménye, hogy se ébren nem vagyunk, se nem alszunk, és egy ilyen pihentetőnek egyáltalán nem nevezhető időtöltés kedvéért vállaljuk be a későbbi kapkodást.
Ahogy valószínűleg sokan tapasztalták már, egy-egy feladat, döntés – újbóli – elhalasztása általában megkönnyebbüléssel jár, ez a pozitív állapot azonban hamar megszűnik, és átadja helyét a lelkiismeretfurdalásnak, önostorozásnak, szorongásnak. És ha innen nézzük, a halogatás bizony az önsorsrontás kitűnő példája.
Mi van mögötte?
Limpár Imre szavaival élve, a halogatás mindig tünet, ami azt is jelenti, hogy igazán hatékonyan akkor tudjuk kezelni, ha a megértjük a mögötte lévő okot, és azzal próbálunk kezdeni valamit. A halogató persze lehet egyszerűen csak lusta, de gyakoribb, hogy a háttérben valami más húzódik meg.
Ez a valami lehet túlzott perfekcionizmus, ami csak a tökéletessel éri be (ahhoz pedig még időre van szükség), lehet mögötte szorongás az esetleges negatív kimeneteltől, de az is gyakori, hogy az illető általában nehezen kezd bele bármilyen tevékenységbe (tehát a kezdeti lendülete hiányzik), vagy épp ellenkezőleg: nehezen fejez be bármit is (mert sosem érzi, hogy kész van, vagy hogy elengedheti).
Halogathat valaki amiatt is, mert képtelen nemet mondani (és csak gyűlnek-gyűlnek az elvégzendő feladatok), vagy mert nem tud priorizálni (és nyilván mindig a leginkább nemszeretem dolgok kerülnek a lista végére), és persze azt se felejtsük ki, amikor egyszerűen nem akarunk – vagy egyenesen gyűlölünk – valamit, de ahelyett, hogy végre megszabadulnánk tőle, hetek, hónapok, vagy akár évek óta görgetjük magunk előtt.
Bármi van is a háttérben, ha az okot/okokat felismerjük, máris előrébb vagyunk egy lépéssel. Megszabadulni a halogatástól persze még így is nehéz feladat, amit nem nagyon érdemes halogatni. Sőt, jobb minél előbb belevágni.
—————————————————————
A coaching segíthet a halogatás leküzdésében, célok kijelölésében és megvalósításában.
Tedd meg az első lépést, vedd fel velem a kapcsolatot!
Milyen rejtett program fut benned? Olvasd el a sorskönyvi üzenetekről szóló írásom is!